7.

Odalent a messzeségben, a lakosztály ablakain túl, a kora hajnalra ébredő dzsungel fehéren gomolygó ködöt okádva vont fátylat a kíváncsi szemek elé, ahogy a napkorong fénye erősödött. A látóhatáron már gyülekeztek a mocskos fellegek, hogy elfojtsák a pirkadat hamisan tündöklő glóriáját.

Jaq egész éjszaka imádkozott, és most kissé kába volt, de úgy érezte, megtisztult.

Zhord végre visszatért.

- Igazad volt, van egy hidra odalent. - jelentette. - De mekkora! Úgy tűnik, befolyásolja azokat a patkányba és svábbogárba oltott embereket, hogy ne vegyék észre. Nem is, inkább hogy ne legyenek igazán tudatában az ottlétének; nekem legalábbis úgy tűnt. Hol látod, hol nem látod, mint valami délibábot. Néha tapintható a nyavalyás kocsonya, néha meg egyszerűen nem létezik.

- Álmodtam róla - mondta Ey'Lindi. - Ha rátámadsz, csak erősebb lesz tőle. Csak nincs még egy kevés belőle a fejemben?

Jaq végre felállt, kissé imbolyogva. Odalépett a nőhöz, és tenyerét a homlokára tette.

Ey'Lindi egy pillanatra összerezzent. Jaq kinyújtotta feléje mentális érzékszervének csápjait, s ajkáról nagyhatalmú igék zendültek fel a rituális, szent nyelven.

- In nomine imperatoris hominorum magistris ego te purgo et exorciso. Apage, Chaos, apage! - Nagyot harákolt, mintha gennyes váladékot köhögne fel a torkából; a Káosz mocskát. - Megtisztítottalak - mondta a nőnek. - Megszabadultál tőle. Démonvadász vagyok; tudom.

Bár a hidra igazából nem volt démon.

Ey'Lindi teste ellazult. Milyen fogékonyságra vall, hogy rájött: ennek a szörnynek az erőszakos támadás az éltető eleme.

De egy egész bolygó felperzselése nem éltethet senkit és semmit...

Gugol korán kelt, és tetemes időt töltött a kommunikátor képernyője előtt.

- Utánanéztem az űrkikötő nyilvántartásában, Jaq. Zephro Cornellannak saját csillagközi hajója van az egyik dokkban. Az adattár szerint valami Zéró Testület nevű szervezet tulajdona.

- Ami azt jelenti, hogy ilyen szervezet nem létezik.

- A hajó viszont igen. Fényfátylak a neve.

- Honnan tudtad meg, hogy Cornellané?

- Izé... nekünk navigátoroknak van némi befolyásunk, ha az űrrel kapcsolatos ügyekről van szó.

- A hírhedt Navis Nobilitate maffia?

- Persze attól is függ, ki melyik családba tartozik... - Gugol meglehetősen önelégült képet vágott.

Zhord jókorát ásított. Aztán megismételte.

Jaq is nagyon szeretett volna aludni. De neki nem volt szabad. A tisztaság pillanatában kellett cselekednie. Keresett magának egy erős élénkítőszert.

- Bejelentkezem Voronov-Vaux kormányzónál - közölte. - A kora reggel a legjobb időpont. Fölfedem magam előtte. Ilyenkor nem annyira éber az ember, könnyebben befolyásolható. Szükségem van az asztropatájára, csillagközi üzenetet akarok küldeni.

- Ha én nagyúr lennék - jegyezte meg Zhord -, ingerült volnék, ha valaki hajnalban felzavarna.

- Akkor örülj, hogy nem vagy nagyúr, pattogós kedvű emberkém - mondta Gugol. - Én is veled mehetek, Jaq? A jelek szerint mindenféle kellemetlenségre számíthatok, ha magamra hagytok. Nyugtalan vagyok. Mintha beszorítottak volna valahová. A navigátoroknak szükségük van egy kis... mozgástérre.

Jaq bólintott. Ha sietve kell elhagynia Sztálindrómot, a pilótájának nem szabad lankadtnak lennie. Az élénkítőszer álságos vitalitása forrón áradt szét Jaq ereiben és izmaiban, s éles fényt gyújtott az agyában, elsöpörve a kimerültséget, a kétely maradékait. Jól tudta magáról, hogy ilyen állapotban olyan döntéseket hoz, melyek már-már túl tiszták, túl engesztelhetetlenek. Talán szüksége van egy örök ironikusra a kíséretében - bal felől; jobbról ott lesz mellette az orgyilkosa.

- Előbb eszünk - mondta -, mégpedig kiadósan.

A kormányzó lakosztályának előcsarnoka egy vicsorgó szörnyeteg pofája volt. A csarnokszörnyet márványból faragták ki, és akkora volt, hogy különösebb nehézség nélkül elnyelhette volna az őserdő igazi fenevadjainak bármelyikét. Jaq elgondolkodott rajta, nem úgy van-e megtervezve ez a fenyegető előszoba, hogy szükség esetén becsukódhasson, mint egy valódi száj; nem mozgatják-e rejtett plasztacél izmok a zord márványtömböket.

Az idevezető folyosón - amely egy nagyon hosszú bálna bordázatára emlékeztetett, persze belülről - látott bizonyos régi nyomokat, amik arra engedtek következtetni, hogy hívatlan látogatók közeledtére a titáni bordák csattanva összezárulnak, csapdába ejtve vagy szétmorzsolva a betolakodókat.

Az előcsarnokot barátságtalan, rőtvörös, szemfájdító fény világította meg. Minden más színt kiölt a környezetéből, vagy bíborrá sötétítette őket. A szellőzőnyílások vízköpőinek az Őserdő sárkánygyíkjai szolgáltak modellül, s a levegő, amit bendőjükből felböfögtek, nem friss volt, hanem pállott pézsmaillatú. Jaq érzékszerveit tisztára purgálta az élénkítőszer, most mégis úgy érezte, mintha félig vak lenne, és fuldokolna.

- Milyen különös - mondta az udvarmester. - Alig bocsátottuk útjára az előző nagybecsű inkvizítort, és máris egy másik teszi nálunk tiszteletét!

A kövér férfi idegesen morzsolgatta párnás, gyűrűkkel ékes ujjait. Korrekciós szemüveget viselt, amely bizonyára a normális fényviszonyokhoz igazította az előcsarnok rubinragyogású félhomályát. Selyemtógája mellén látszólag fekete Voronov-Vaux címer díszlett.

- Világunkat nemrégiben tisztították meg, Sir, szörnyű áron... és őurasága teljes mértékű együttműködésével. A népesség selejtje odaveszett. A gazdaság fel fog virágzani...

- Ó, hogyne. Lám, a mészárlás gazdaságélénkítő hatása!

Jaq ismét feltartotta a tenyerét, és aktiválta az inkvizíció külső körének démonfejes, elektronikus tetoválását. A sárkánygyíkpáncélt és korrekciós szemüveget viselő strázsák, akik ezen az utolsó őrhelyen teljesítettek szolgálatot, azonnal vigyázzba kapták magukat. Obispal működése jót tett Sztálindrómon az inkvizíció tekintélyének.

- Csak a gazdája asztropatáját akarom használni - mondta Jaq.

- Vagy úgy, szóval csillagközi üzenetet kell küldenie? Őurasága kíváncsi lesz. Bizonyára arról akarja tájékoztatni a feletteseit, hogy világunk teljesen megtisztult, ugye?

- Az üzenet tartalma csak énrám tartozik.

- Az asztropatánk amúgy is közölheti később őuraságával, akkor hát mi értelme titkolózni?

Valószínűtlen, gondolta Jaq, hogy az az asztropata bármit is közölni tudna utána bárkivel... Szinte biztosra vette, hogy az asztropata nem fogja teljesen érteni az üzenetet, amit rajta keresztül szándékszik küldeni. Sőt, az is meglehet, hogy fogalma sem lesz a tartalmáról. Az üzenetet az inkvizíció szent nyelvén fogalmazza meg; az asztropata csak telepatikusan utánaszajkózza majd.

Mindenestre az asztropata emlékezni fog, és nincs kizárva, hogy valamelyik tudós a kormányzó kíséretéből meg tudja fejteni a kódot.

Ez alkalommal a dolgoknak úgy kell alakulniuk, mintha az asztropata összeroppanna felelősségteljes munkájának terhe alatt. Ey'Lindinek majd finoman gondja lesz rá. Az asztropatán hirtelen ki fognak ütközni a megszállottság jelei - végzetes következményekkel.

A csillagközi telepatának amúgy is meg kellene halnia, amikor az exterminatus megérkezik. Szinte irgalmas szívű gyilkosság lesz ez. Aprócska homokszem a billiónyi emberhalál hegyszirtje mellett...

- Ó - mondta az udvarmester. - Értesültem róla, hogy a főváros papi testületét elsöpörte a felkelés. Az ő asztropatájukat tehát nem használhatja. De mi van a kereskedelmiekkel?

- Kevésbé megbízhatók.

- Viszonylag azok.

- A viszonylag nekem nem elég. A gazdája asztropatája minden bizonnyal a legjobb ezen az egész világon.

- Ó, hogyne. Pontosan. Igaza van. Inkvizítoroknak csakis a legjobbat. Mindenestre a többi város papi testületei is büszkélkedhetnek egy-két kiváló egyeddel...

Azok is meg fognak halni, a hűséges papok ezreivel együtt. Az ok. Elegendő-e az ok, mikor a hidra valódi természete oly ködös és átláthatatlan maradt?

A hidrának muszáj sötétnek, rontó szelleműnek lennie. A kézenfekvő megoldás - egy irtóhadtest bevetése - egyszerűen helytelen kell, hogy legyen. Jaq egy pillanatra eljátszadozott a gondolattal, hogy csak próbára tették, talán az inkvizíció belső rendjének valamelyik Titkos Nagymestere, aki azért utasította Baal Firenzét az ő Sztálindrómra küldésére, hogy lássa, megvan-e benne az a vasakarat és áttekintőképesség - ami esetleg őt magát is Titkos Nagymesterré teheti.

Ha így van, az illető Titkos Nagymesternek már tudomással kellett bírnia a hidráról. Jaq úgy érezte, még egy Titkos Nagymester sem lenne képes rá, hogy egy egész bolygót megnyomorítson, egyetlen ember próbára tevése végett. Lehetséges lenne, hogy mire Jaq elküldi az exterminatust elrendelő üzenetet, az utasítását már rég érvénytelenítették, valahol fényévnyi messzeségben? A vörös fény úgy lüktetett Jaq szemében, mintha az ő látása homályosult volna el embermilliók kiöntött vérétől.

Körülnézett az előcsarnokban, hogy nem leselkednek-e a közelben kémlegyek, azok az ügyes kis készülékek, amik oly sokáig - míg el nem orozták tőle őket - az ő parancsainak engedelmeskedtek. A vibráló fény és a sötét árnyékok gúnyt űztek belőle. Kémlegyek lapulhattak bármelyik vízköpő tátott pofájában. Kémlegyek bujkálhattak bármelyik ékkődíszes szarvú gyíkkoponya szemüregében, amely komor méltósággal díszítette a barokk falakat.

Jaq egyik kísérőjével sem közölte pontosan, mit szándékszik tenni, s csak most jutott eszébe, hogy Gugol nem fogadná örömmel navigátortársai halálát, akik Sztálindrómon ragadnak, mikor megérkezik az életfaló...

- Ezek szerint - mondta a kövér férfi - az ön üzenete bizonyára sürgős...

Jaqnak más oka is volt rá, hogy felkeresse Lord Voronov-Vaux birodalmát, nemcsak az, hogy kétségkívül a kormányzó foglalkoztatta Sztálindróm legjobb asztropatáját. Méltatlannak tartotta volna teljes pusztulásra ítélni ezt a világot, ha nem nyer előbb betekintést uralkodójának környezetébe.

Mint ahogy az orgyilkosok is otthagyják áldozatuknak a jelkártyájukat...

A fővárost sem szerette volna még egyszer elhagyni. És azt sem akarta, hogy... A gondolat megpróbált kihussanni az agyából.

Kegyetlen kézzel utánakapott, és bántóan éles fókuszba hozta.

És azt sem akarta, hogy egy kegyes életű, hűséges testvéri szervezet asztropatáját kelljen igénybe vennie. Akit - a testülettel együtt - martalékul fog dobni az életfalónak.

Gyávaságból jött volna ide, a kormányzó udvarába? Az acélos szembeszegülés álcája alatt erkölcsi kötelességének méltatlan tagadása húzódna meg csupán?

- Ne gördítsen akadályokat az utamba. - mondta Jaq. - Követelem, hogy eresszen be, a Császár nevében!

Futólag eltűnődött rajta, miféle név is lehet az.

Ey'Lindi közelebb libbent az udvarmesterhez, az ujjait tornáztatva. Gugol szórakozottan babrálni kezdte a homlokát övező vászonpántot mintha azzal a gondolattal játszadozna, nem kéne-e letépni, s lecsupaszítani harmadik szemét, a hiperűr-szemet, melynek egyetlen ellenséges pillantása ölni képes - hallották ezt már sokan, de csak kevesen merték próbára tenni az igazát.

- Magától értetődik, hogy őurasága színe elé járulhatnak! - dadogta az udvarmester. Egy inkvizítor és a kísérői, hát hogyne! Ámbátor az időpont talán nem a legalkalmasabb.

- Ez esetben nem ragaszkodom hozzá, hogy beszéljek a kormányzóval; nekem csak az asztropatája kell.

- Ó... őuraságának előbb beleegyezését kell adnia. Ugye belátja? Ugye belátja?

Nem igazán, gondolta Jaq. Legalábbis ebben a vérvörös félhomályban.

A kormányzó belső szentélye minden termek leviatánja volt, melyet ugyanaz a sivár, vörös fény itatott át, mint az előcsarnokot. A mennyezet roppant, ködbe vesző ívén túl a napfény világa uralkodott. Jaq kételkedett benne, hogy akár a legádázabb viharok is elérik Vaszilarjov legmagasabb régióit. A kinti ragyogásnak nyoma sem volt idebent.

Jaq most már értette, mi célt szolgált az a különös sisak, amit a kormányzó az űrkikötőben, a szabad ég alatt viselt. Voronov-Vaux minden bizonnyal a spektrum vörös hullámhosszán lát a legjobban. Valószínűleg infravörösben is. A kormányzó ugyanúgy látja az élőlények által kisugárzott hőt, mint a testüket magát.

Ez mutáció volt, elfajzás. Mivel azonban az uralkodócsaládot sújtotta, senki nem mert ellene szólni. Bizonyára hozzájárult a famíliát körüllengő rejtelmes légkörhöz is.

Tömjénrudak füstölögtek, még homályosabbá téve a termet. A konzolhidas vasgalériák teraszain hivatalnokok kuporogtak korrekciós szemüvegben, adatokat rendszereztek, utasításokat továbbítottak suttogó hangon. Abnormálisán nagy szemű mutánsok játszottak bonyolult játékokat függőketreceikben háromdimenziós táblákon. A Voronov-Vaux klán fattyai? Beltenyésztett korcsok? Örök fogságra vetett, tehetséges tanácsadók?

Jaq érezte az elfajzott gének átható bűzét.

A zsúfolt galériák a leviatán bordáihoz voltak csatlakoztatva. A bordák között, a földszinten, mély barlangokat alkottak az alárendelt jelentőségű helyiségek. A gigászi terem szívében fenyőtoboz alakú márványépület emelkedett egy acélkorongon. A korong bizonyára mozgatható platform lehetett, mely a kormányzó kedve szerint emeli a magasba vagy süllyeszti a mélybe mobil magánlakosztályát. Föl a bolygó kormányzati központjába; le a családi lakrészbe és a bunkerbe.

Hála legyen a Császárnak, hogy a magánlakosztály éppen itt van, nem pedig hét pecséttel elzárva, valahol a mélyben.

Libériás őrök eresztették be az udvarmestert és a kíséretében lévőket a márvány fenyőtobozba. A kövér férfi harsány, kenetes hangon mentegetőzött. Egy félhomályos, belső szobából Jaq csattanást hallott. Aztán egy hiányos öltözékű lány szaladt ki hüppögve szeme kétszer akkora volt, mint a közönséges embereké. Az egyik őr karon ragadta, és elvezette.

Lord Voronov-Vaux mezítláb követte a lányt, fekete köntösét igazgatva, melyen bíborszínűnek tűnő sárkányok tekergőztek a láthatóság határán.

- Ön egy egész világ örökölt hatalmú ura - hallotta Jaq a saját hangját. - Én viszont az egész galaxis urának követe vagyok.

- A galaxis egy részének uráé - mordult föl a kormányzó.

- A galaxis emberlakta részének uráé. - meredt Jaq vádlón a mutáns, infravörösben látó szempárba.

- Igaz. De engem nem nevezhet lázadónak! Az előző inkvizítor keze alá adtam valamennyi hűséges gárdistámat, elfelejtette? Nem szenvedtek talán iszonyú veszteségeket?

- Szabadna emlékeztetnem, hogy mindez az ön javát szolgálta? Máskülönben a génorzók néhány évtized leforgása alatt beszivárogtak volna az ön családjába is, hogy hipnotikus hatalmukkal megrontsák és beszennyezzék az utódait.

- Nem kell kioktatnia.

- Én egyelőre csak annyit kérek, hogy bocsássa rendelkezésemre a legjobb asztropatáját.

Most, hogy itt állt a kormányzó előtt, Jaq fáradságosán kimunkált magyarázatai és megokolásai semmivé foszlottak. Mikor idejött, valójában pszichikai ösztöne vezérelte, valami meghatározhatatlan, ám annál erősebb késztetés, hogy föl kell keresnie Voronov-Vaux udvarát.

Az univerzum pszichikai egyensúlya megkövetelte, hogy Jaq kárpótlást kapjon minden egyes visszásságért, amit a Harlekin-ember miatt elszenvedett. Valami igyekezett kiegyenlíteni a hátrányt, amibe az előző napok során került. Mivel egész éjjel tiszta szívvel imádkozott, az istencsászár elméjének egy csápja most úgy noszogatta előre, mint valami őrangyal.

Az exterminatus szörnyű gondolata, mikor felvetődött benne, teljesen elnyomta ezt az ösztönszálat, egészen mostanáig; csupán annyi maradt belőle, hogy az exterminatus elrendelése az egyetlen helyes lépés. Tettrekész lelkesültség áradt szét Jaqban. Csak az élénkítőszer miatt? Nem. Leheletfinom, de szilárd kapcsolatban érezte magát a magasabb erőkkel, mintha eggyé vált volna az őt szimbolizáló Tarotlappal.

- Hmmm - mondta a kormányzó. - De miért? Mit fedezett fel?

Voronov-Vaux zömök, kopaszodó férfi volt, szemlátomást érzéki alkat. Egy egész bolygó fölött persze csak akkor uralkodhat, ha képes a szigorra is. Ám a Jaq kérésével kapcsolatban tanúsított érdeklődése inkább őszinte aggodalomból fakadt, mintsem az oktalan paranoiából, amely oly gyakran szállja meg az uralkodókat. Ami azt illeti, a kormányzónak jó oka lett volna a paranoiára, ha csak haloványan is megsejti az üzenet lényegét, amit Jaq továbbítani akart.

Jaq hagyta, hogy az intuíciója vezesse, és könnyedén így felelt:

- Remélem, hogy az öntől kapott lojális támogatásra való tekintettel Obispal inkvizítor nem tesz majd kedvezőtlen jelentést a Birodalomnak az ön mutációjával kapcsolatban... Én biztosan nem fogok.

Miért is? Voronov-Vaux nemsokára halott lesz, valamennyi alattvalójával együtt.

A kormányzó összerezzent.

- Harq nem tesz ilyet. Becsületszavát adta.

Szóval itt a megoldás! Obispal gyakorlatilag megzsarolta Voronovot, hogy ne akadályozza a felkelés brutális erővel történő leverését, ami emberéletek millióiba került.

Voronov-Vauxnak az infravörös látása volt a sebezhető pontja; a Birodalom bármikor hozhat olyan döntést a tisztaság érdekében, hogy egy mutáns nem maradhat kormányzói poszton. Őurasága aggódó pillantást vetett Ey'Lindire. Csak nem ismerte fel benne a hőképéből az orgyilkost?

Talán azt hiszi, hogy már ítéletet is ültek felette, és könnyűnek találtatott? Sok alacsonyabb rangú úr lépne örömmel a helyébe...

- Akkor hát becsületszavamat adom én is - biztosította Jaq a férfit. - A jó kormányzó azt csinál a világán, amit akar, feltéve persze, ha pontosan lerója az adóját kincsekben és emberekben. Vagy, mint az ön esetében is, fegyverekben. A Birodalom egyszerű különcségnek tekinti az apróbb mutációkat, semmi többnek. Csak kíváncsiságból hadd kérdezzem meg, mikor jelentkezett ez a családjában?

- Nagyapám idejében.

- Maradjon is így a világ végezetéig! Én szavamat adom. Harq szavát adta. Gondolom, Zephro is?

- Cornellan, igen... Különös egy alak... Úgy láttam, már-már ugyanannyira bánja népem kényszerű lemészárlását, mint jómagam. Íme: bebizonyosodott. A Harlekin-ember Obispal bűntársa volt, ez kétségtelen. Hű maradt-e Obispal a Birodalomhoz? Aligha. Kétség sem fér hozzá: ez az a bizonyíték, ami felé Jaqot az istencsászár sugallata vezette.

- Most már használhatom az asztropatáját?

- Igen, igen, inkvizítor.

- Örömmel látom, milyen lojális a Birodalomhoz.

A jutalmad, gondolta Jaq komoran, az exterminatus lesz.

Amint az asztropatához, vezették, azonnal megsejtette, hogy még nincs vége az ügynek.